2007/4. szám
Húsvét hajnalán Mária Magdolna azt kérdezte a "kertésztől": "Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted?" (Jn 20,15). Azért kérdezte, mert nem találta Jézust a "helyén", vagyis a sírjában.
Azóta is, újból és újból, néha éppen közülünk a legjobbak kérdezik, "hová tetted?". Kérdezik az egyháztól, a teológiától, egy-egy mozgalomtól, miközben vigasztalhatatlanul bolyongnak emlékről emlékre. Van, aki úgy keresi Jézusát elszántan, hogy félretolja a jelent és a múltat, átlép Rómán és dogmán, fütyül a szentekre és legyint a zsinatokra. Sokan úgy gondolják, a kereszténység magassági pontja a hátunk mögött van, azon keseregnek, hogy menthetetlenül lejtmenetben vagyunk. Mint az elsüllyedt mesebeli Atlantiszról, úgy beszélnek a régi szép időkről, amikor itt járt köztünk az Isten Fia.
Csakhogy Ő már az Újszövetség első pillanataiban angyalait
küldte észre térítésünkre: "Mit keresitek az élőt a holtak közt?" (Lk 24,5), "...siessetek, előttetek
megy...!" (Mk 16,7), "...mit álltok itt égre emelt szemekkel...?" (ApCsel 1,11). Sőt! Ő maga elénk állt,
néven szólított, mellénk csatlakozott, asztalunkhoz telepedett. Lépten-nyomon leleplezte magát - a Kertész, a Halász, a
Vándor... az Ember - és ránk szólt: "Én vagyok, ne féljetek" (Lk 24,36). És ez a húsvét, Istennek új jelenléti
módja!
Az a feltámadás pillanata, amikor Jézus úgy lép ki a sírból, Izraelből, az ókorból, a Biblia betűjéből, hogy már nem választja el az anyag, a tér és az idő, sem az Atyától, sem tőlünk. Egyszerűbben: közelebb jött. Annyira, hogy azt már "szem nem látta, fül nem hallotta..." (1Kor 2,9). Praktikusabban csak "itt" és "most" lehet tetten érni, nem pedig "ott" és "egykoron", mert Ő éppen ott van, ahol ketten-hárman összegyűlnek az Ő nevében (vö. Mt 18,20). Boldogok nem csak a tisztaszívűek, hanem a nyitott fülűek is, a jelenben élők és az azonnal reagálók, mert amit a legkisebbnek tettetek, azt Neki tették. Ők tudják, hogy a katakombák és a képtárak, a katekizmusok és a históriák, a paragrafusok és az ünnepek csak leplek, csak gyolcsok, amelyeket egy édesanya, az anyaszentegyház szőtt, de Ő, mivel él, kinövi ezeket, mint régi kiscipőjét, és néha otthagyja. S akkor ott fekszik a hagyományunk, a tudományunk a könyvtárak polcain, a templomok falain, az imakönyvek lapjain - összehajtogatva mint felbecsülhetetlen értékű ereklye, de csak ereklye.
Természetesen a húsvét nem a karácsony fordítottja. Nem arról
van szó, hogy Jézus leveti magáról emberi természetünket, mint egy tönkrement munkaruhát. Ő "ugyanaz tegnap, ma és
mindörökre" (Zsid 13,8), és időnként halkan rám szól: "már oly régóta veletek vagyok és nem ismersz engem...?"
(Jn 14,9). Ilyenkor, ha körbenézek, látok megfáradt öreget és elvadult fiatalt, jó szóra váró, szép szeretetre vágyó -
ezer sebből vérző Magyarországot... És ez nem valami buddhizmus, nem is panteizmus. Ez a kertésznek vélt Mester hangja,
aki most néven szólított. Mert Jézust nem tette senki sehová, Ő tette magát, és vele övéit a mi kezünkbe, a mi szívünkbe!